Kőháti Zsolt
Palackposta
2014. március 20.
XIII. évfolyam 3. szám.
Szépirodalmi Folyóirat
"Szépszó és Értelem"
A MEK-ről letőlthető
művek

Ajánlott Honlapok


Munkatársaink Honlapjai
Naplók, jegyzetek.
(blog)

KÖNYVAJÁNLÓ
Joachim Raff
Symphony No. 10.
Elegie: Adagio
Slovák Állami Szimfonikus Zenekar.
Rudolf Hentsel vezényel
l
Szőrös kezek a Vadak Kútján
Hunniában minden kikészül
Gonosz hadak, kottyant vadak
s az ész sunyítva bebékül

Máma rút ország Magyarország
Gyönge testét a láz befutja
Szörnyű eset, hogy megesett
megszállta sok veszett kutya

Itt már nincsen harcias Dávid
és kegyencek a góliátok
nem remél jobb sorsot senki
ezt mindannyian elkúrtátok

Mára e nép nem Csaba népe
Bár ilyesmit hazudnak nektek
más nép e nép, e balga nép
az átvertek most berzenkednek

Vánszorog az ismét  nyomorgók
újra lesújtott bús csapatja
a mindennapi ingyenkonyhát
a tál leveskét azt kutatja

Nem törődve nincsen-jogukkal
száraz iszappá lesz a tavunk
se építni, se szavazni
bamba magyarok – nem akarunk

Undor van csak és depresszió
pánikbeteggé lett az ország
kiröhögnek új gazdagok
s a maradékot is kifosztják.


Köves József
A Vadak Kútján

Ki vagyok én, mondja meg bárki,
ha magam sem tudom!
Megvénültem, alig bírok járni,
mégis mindig futok
saját alakom, árnyékom elől,
nevetek, kacagok jövendőn,
jelenen és múlton.

Az urak mindent tudni vélnek
rólam, a szegényről.
Mint jószágok közt tesz kivételt
a paraszt, e-képp dönt
felettem ország-világ nagyja,
s bennem sírnak a vidám falvak
szomjtól, éhezéstől.

Sosem hittem, a szabadságból
ennyi jut csak nekem!
Állatként, tele is a jászol,
iga igát terem
akkor is, ha nem vernek agyon
azok, kik örököltek vagyont,
hatalmat és jelent.

Élek a harmadik évezred
küszöbén, mint marha.
Rücskös farom új úri rendek
törvénye vakarja
fényesre, jó sokat tejeljek
nekik, bár néha kérődzhetek
jobbra avagy balra.

Öregen jogom: kötelesség
tűrni szépen, csendben.
Érzem, erőm mégsem kevés
hinni az emberben,
hogy legyőzze a szolgaságot,
s megteremtse, amire vágyott:
egy igazabb rendet.

Ódor György
A vén marha
Ágaim között a vén idő megpihen,
rigó- és vadgalambfészket ringatok,
gyökeremhez bújva sündisznó telel,
s tágas odúm mélyén születnek mókusok.

Sok tél és tavasz múlt, amíg növekedtem,
terebélyes fává érleltek évszakok,
gyermeknemzedékek mászták ágaimat
- régen messze tűntek, de én még itt vagyok.

Lombom alatt láttam sok vidám ünnepet,
felhőtlen örömöt és néha néma gyászt,
ifjú, vad szerelmet, búcsúkönnyeket,
és néha - igen, néha - láttam a halált.

Emlékeket őriz minden ág és levél,
vén törzsemhez dőlve talán hallhatod,
miről mesélnek csöndes nyári éjben
a kérgembe égett évszázadok.

Kis-Mezei Katalin
Századok tanúja
Csak üszkös hamu az,
ami megmaradt…
ledőltek rég a vert falak,
a hódfarkú cserép
csikorgó töredék
az óvatos csizmatalp alatt...
csak üszkös hamu az,
ami megmaradt.
Kesernyés ízű port szitál a szél.
Tábortűz mellett mesét nem mesél
nagyapó az ócska ködmönében;
sötét az éj már, mint az ében,
nem ragyognak kihűlt csillagok.
Magányos túlélőként itt vagyok
őrizni a semmit, ami megmaradt,
hisz a málló, porladt paticsfalak
ezernyi álmot temettek el…

Vágynám látni, amint életre kélnek!
Legyintek végül, kit érdekel?!
Az éj úgyis sötét mint az ében,
csak cserépdarab,  mit az ember
tűnődve forgathat kezében.
Ajkamra mért jönnek szavak?
A semmiből mi megmarad...
indáznak hosszú mondatok,
pedig tudom rég, a  vers halott,
nem ás újat a bedőlt kút helyett
a hamis tanú, szép emlékezet.

Innen már kimúlt minden
mi valaha számított,
emlékeim csak megkopott nyomok,
léptemet holnapra hamu sem borítja.
Számban szitok csikorog és homok.
Kajuk Gyula
Végül
Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek: Kamarás Klára

I.

Van úgy, hogy eljönnek a forradalom órái.
A fűszeres redőnyei zuhannak,
az anya szalad rossz fia után
sírva, zsíros kenyérrel,
s a fegyvertől alig ölelheti.
Aztán megtalálják a fiút is,
falnak fordulva fekszik a kövön,
s a kenyerén marakodnak ebek.
Ilyenkor megölik a trafikost,
ki mosolyog, hogy volt mersze meghalni,
a plakátragasztót, ki az új törvényt cipelte,
s a szórakozott ügyvédet,
aki tejet ment venni,
mert elfelejtette, hogy béke sincs.
A lányt, ki érintetlen kéztől és időtől,
meglelik a lőszerraktár romjai alatt,
a kohász ölbe veszi,
s fehér combja hiába villanó már.
A kisfiú a játékbolt előtt követ keres,
a kirakatba dobja,
és boldogan viszi zsákmányait
gondolva már az új forradalomra.
A férfiak tépetten, mocskosan
őrséget állnak a tüzek körül,
s a költő tudja csak, hogy fáradtan
magukról énekelnek.

II.

Van úgy, hogy eljönnek a forradalom napjai.
A kertekben elássák halottaikat és kincseiket
a nyomorultak.
Csöpp, fekete asszony jajong,
s nem tudják hogyan nevezni a fiút,
Spartakusznak, Marat-nak, Leninnek,
később István lesz, mert kidől az apja
a fegyverek között.
Első nap ezer ember,
második nap kétezer halott,
harmadik nap felvezetik a kartonokra.
A tiszta faluban vasárnap van,
a harcosok dalolnak;
egy kislány ünneplőben hever kazal tövén,
s világos vérét combján szétkeni.
A vezér előtt sűrű almabor van,
s hűvös kertjében jegyzetel
valami új világot.

III.

Van úgy, hogy eljönnek a forradalom évei.
                                                                (1967)
Nógrádi Gábor
FORRADALOM
Szemét népség ! Társadalom mocsokja !
Vinnének már toloncba ! – Ítél a vastagult
közöny – a jólét páncélja mögül, s utálatát
felgurgulázva lábuk elé köpi,
majd cicomás, finnyás lelkét viszi tovább,
és nem látja meg – hogy is látná ! –
a narancssárga, a messziről rikoltó
mellényből kisikoltó, a végleges nyomort.
A seprős emberkék csak mennek, gyűjtvén a város
sokféle mocskát, s merre járnak:
a járda, úttest és a parkok háta
fellélegzik, megszabadulván
a szégyenletes cifraságtól.
Arcukat mások szennye színezi, s eleszi
magát zsigereikbe is – kimoshatatlanul.
Torkuk kiszáradt a vegyes, napi
méreg-adagtól, leöblítik hát
a talponállók „üdítőivel”,
közben fájdalmuk perselyét egymás elé
kiöntik… Este, - hogyha szerencséjük vagyon -,
szikkadt testük a közszállókban várja
a foltos ágy -, ha nincs, az
aluljárók sarkai, s zugok a nagy,
gőgös hidak alatt. Pedig: „közhivatalnokok”,
s korrumpált „elöljáróinknál”
százszor tisztábbak – így ám, uraim!
Ó, barátaim, hogyha mi köztisztasági
vállalásunk, akár csak ily
eredményesen végezhetnénk, tisztulnának
a rövidlátás, az ostoba gőg
dioptriái – akár járdákról a mocsok -,
a társadalmi ájer is, és szippanthatnánk
jó nagyot, kiszellőztetvén
porlepte tüdőnket…
Ám mi – akár e „csőcselék”, egymás elé
tárjuk bánattarisznyánk, kis szütyőit
a csalódásnak, s esélytelenségünknek bugyrait.
Mi is – félretett seprők -, öblögetjük
torkunk a szavak édes-kaparós, és olykor
keserű, sűrű levével – s gyomrunk időnként
háborog… Kinek is kellünk, álmatag, lapos
zsebű fajankók, s minek is ? Kit érdekel,
hogy elrepít bár olykor a rímek mákonya,
azért mi – várunk. Örök készenlétben,
igazi küldetésünk egy percre sem feledve…




1929-2007
Hoitsy Horváth Edit
A narancssárga mellényesek

     Hazámhoz 1.

Csak állunk meztelen,
kifosztva, mint a fák…
Kezünket feltartva,
megadva magunkat
lombtalan. Kérgünk
alatt, beleinkben a
jövő  velünk pusztuló
baktériumaival, az
együttműködés-
képtelen sejtjeinkkel,
a belénk impregnált
gyűlölettel,  betört
fejjel, csak állunk,
dologtalan,
szeretetlen,
önfeláldozó
szerelemmel…

Rada Gyula
Csak állunk
Utcai lámpa fürdeti
vérszínű fénybe fúló,
magányba fagyott szívét,
nem érti az egyre múló,
élni-muszáj életet.
Poharának peremén
bűntudat kucorog,
éjszakának lecsorgó
maradványa.
Negédes hazugságok
kaparnak torkot,
s néma, fásult,
édes cseppek
csurrannak szájszéléről
keserű mosolyára.
Maradék idejét
szótlanul
ejti kezébe
a véletlennek,
csak a sarkon álló,
koldult jelen
marasztalja
a vén lelket.
Kövön koppanó
üveghang kíséri útját,
rideg, ittas lidércnyomás,
hajléktalan hajnalra
simuló ázott délután,
ökölbe szorított érzés,
majd tétova,
kihunyó láng.

Ady Ágota
Hajléktalan hajnal
Azt hittem boldogan fog visszatérni. A rendszerváltás óta biztattam a hazalátogatásra. Más világ van otthon, tetszeni fog, mondtam. Hümmögött. Hiába próbáltam megmagyarázni, a kommunizmus már a múlté, nincs mitől tartania. Olyasvalamit motyogott, hogy aki egyszer becsapta maga mögött az ajtót, az ne nyúljon vissza a kilincsért. Ezért lepett meg, hogy Joenak mégis engedett. Igaz, nem előzmények nélkül.
Barátom sokat mesélt neki Budapest szépségeiről, amivel sikerült felgerjeszteni kíváncsiságát olyannyira, hogy mindenáron el akart látogatni Magyarországra.
                                                                          tovább>>>
Bányai Tamás
Két idegen egy városban
l
....
Következő oldal>>>
Hatvany Ferenc
festőművész
Arany Tóth Katalin: Az ember
Baranyi Ferenc: Iő előtt
Bárdos László: Voyeur
Debreczeny György: szeretnék leborulni
Dobrosi Andrea: Mindig más napos
Fetykó Judit: Berti meg azok a dolgok
Gligorics Teru: Ha
Kamarás Klára: Piros, a kutya és a Zsuzsika-effektus
Kántor Zoltán: Vakság
Karaffa Gyula: A szénhordó
Kaskötő István: A látogató
Kő-Szabó Imre: Két biztos rend
Lehoczki Károly: Ócsa
Lelkes Miklós: Olvasók
Mándy Gábor: Önbúcsúztató
Péter Erika: Aknamező
Pethes Mária: tisztára izolda
Pethő Gábor: Úgy, ahogy van
Ricza István: Idült alkoholista dala
Sárközi László: Leghidegebb éj
Szepes Erika: Bélyeg
T. Ágoston László:
Az egyetlen meggyfa
Vadász János: Fotográfia
Végh Sándor: Tavasz
Vihar Judit: Öt haiku
Tartalom
1. oldal
próza, versek
2. oldal
próza, versek
3. oldal
műhely
4. oldal
klasszikusaink
Weöres Sándor
versek
5. oldal
gondolatok
Krémer Ferenc
A Fidesz négyéves országlása